Egyszer  már végigjártuk keresztül-kasul Milánót. Zuhogott az eső, és nem engedtek be a Santa Maria delle Grazie kolostorba. Így  nem láthattuk Leonardo Utolsó vacsoráját.

     Most, hogy újra elővettem Manzoni A jegyesek c. regényét (1827), újra ott bolyongtam Renzóval Milánó utcáin, ahol eszeveszetten dühöngött a pestis. Manzoni olyan megdöbbentő hűséggel, olyan drámaian, Dante poklát is felülmúlóan jelenítette meg azt a sok szenvedést, mely Milánó népét érte a 17. században. Elegendő, ha csak két idézettel érzékeltetem, milyen volt akkor a végítélet:

      A San Marco téren "két függőleges faoszlop tűnt a szemébe, rajtuk csigasor, kötél; azonnal ráismert az átkozott kínzógépre (mert akkoriban megszokott dolog volt ez). Itt állították fel, de nemcsak itt, hanem minden tágasabb téren és utcán, hogy a kerületi megbízottak, akiknek erre korlátlan felhatalmazásuk volt, minden huzavona nélkül megkínoztathassanak bárkit, aki szerintük rászolgált; például az elkülönítetteket, ha kiszöknek a házból, alárendelt tiszviselőket, ha elhanyagolták kötelességüket, vagy bárki mást."

     A halottasszekéren "a hullák javarészt meztelenek voltak, némelyik úgy-ahogy rongyokba bugyolálva, egymás hegyén-hátán hevertek, egymásba fonódtak, mint egy rakás kígyó, amint a tavaszi langyosságban lassan-lassan szétfelejtkeznek; mert a gyászos hullahalom minden zökkenésre, minden rázkódásra meghullámzott, és hátborzogatóan megbomlott, a fejek lecsüngtek, a lányhajak leomlottak, karok kiszabadultak, és odaverődtek a kerekekhez..."

     Vigaszt nyújt azonban, hogy - a romantikára jellemző módon - a végén minden jóra fordul. A szerelmesek, Renzo és Lucia egymásra találnak. A mű e tekintetben is az Isteni színjátékhoz hasonlítható: az eltévedt Dantét Beatrice és a isteni fény várja odafönt.

*

     Mennyire más a száz évvel későbbi Halál Velencében (1911), Thomas Mann alkotása, mely tulajdonképpen önvallomás - álarcban! Arról szól, hogy mi rejtőzik a nagy író, Gustav Aschenbach, évtizedek alatt felépített szerepe mögött, s hogyan semmisül meg az a poroszos fegyelem, az a  "tartás", mellyel létrehozta nagy regényeit. A nemzet nevelője, példaképe? Aki a szép lengyel fiú után vágyakozik?

     Közben belopódzik Velencébe a kolera. Először a német vendégek tünedeznek el lassan, majd érezhetővé válik a fertőtlenítőszerek szaga. A forgatókönyv mindig ugyanaz: "A betegség- és haláleseteket húszra, negyvenre, sőt száznál is többre becsülték, és rá rögtön a ragály minden egyes fellépését, ha nem is tagadták le kereken, de teljesen elkülönözött, kívülről behurcolt esetektől származtatták."

     S ahogy növekedett a veszély, úgy csapott egyre magasabbra Aschenbach szenvedélye: "... ha délelőtt a tengerparton nyomott, felelőtlen, merő nézéssel epedett a fiú felé, ha estenden tolvaj módra járt utána az utcákon, ahol alattomban kódorgott az undok halál, ilyenkor a legszörnyűbbet is lehetségesnek hitte, és megdőltnek az erkölcsi törvényt."

     A megváltás ezúttal elmaradt.

2020.